Vonattal érkeztünk Tatabányára, ahol hamarosan átszálltunk a Várgesztes felé menő buszjáratra. A kapcsolat a két utazási mód között remek, talán még egy gyalogos aluljáró elkelne ide, közvetlenül a buszpályaudvar közepébe, a gyalogos felüljáró híd után kb. 200 m-re végpont felé. Na, de ne legyünk telhetetlenek, a járatok még most jól elérték egymást.
A túra a Vértes hegységben vezet. Mit is jelent maga a szó? Idézzük csak fel az általános iskola alsó tagozatán tanultakat: "... 1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. ... ... A német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, ... A legenda szerint a Vértes onnan kapta nevét, hogy az elfáradt és éhező németek vértjeiket eldobálva indultak tovább észak felé. ..." (lásd: http://www.gesztes.hu/search/label/1030 [1]).
Várgesztesen az egyik pecsételő zárva, így megkerestük a másikat, sikerült. Utunk a falu központján át vezetett, mivel ez svábok lakta bányászfalu, a nehéz munka emlékeként kiállítottak egy csillét (meg sem próbáltuk megmozdítani). Vele szemben egy hírnök-kő arra emlékeztet, hogy Trenk báró szerencsésen megúszott egy vadkan-kalandot. A táblát a falu csengőnapján avatták (csengőnap: a falu nagy napja, ekkor emlékeznek a németek 275 évvel ezelőtti betelepítésére, akik annak idején lovas kocsival,
csengőszóval érkeztek a településre; lásd: https://www.facebook.com/tatabanyaestersege/posts/v%C3%A1rgesztesjubileumi-cseng%C5%91napvas%C3%A1rnap-m%C3%A1r-20-alkalommal-rendezt%C3%A9k-meg-v%C3%A1rgesztes/574029619381670/ [2])
[3] 
[4] 
[5]
A falu szélső házai mellett értük el az erdő csendjét, egy széles, murvás úton kaptattunk lassan felfelé, majd egy elágazás és máris a meredek emelkedőn lihegtünk. Nyiltak a hóvirágok, csicseregtek a madarak, sütött ránk a napocska; kell-e ennél több a városi embernek? Nem! A ritkás bükkös fáit egyenként meg lehetne számolni, aljnövényzet még nem virul, de talán később is átjárható, áttekinthető ez a szép erdő. Változatos felszínű terepen hol emelkedtünk, hol lejtő következett, majd egy széles, jól karbantartott nyiladék,
itt halad egy országos nagyfeszültségű távvezeték. Az oszlopok, mint könyvben a betűk, egy vonalban, nem lóg ki egy sem a sorból. Pár perc múlva elértük a Környét Csákvárral összekötő igen forgalmas, két forgalmi sávos autóutat, egy tábla jelzi is, hogy az úton csak 25 (!) m-t kell megtenni, majd a kékkel jelzett ösvény azon túl folytatódik és ér be majd kb. 500 m után Kőhányásra. Mi azonban maradtunk az út mellett a padkán és itt kattintottam azt a képet is, aminek a készítéséhez fel kellett állnom az aszfaltra. Rosszul tettem!
Elkészült a fotó és én visszaléptem a padkára, követtem a többieket. Nem telt el kb. fél perc és akkor jött az, mire a beszámoló elején utaltam: TÚLÉLTÜK! Ugyanis egy hátulról jövő autó nagy sebességgel előzött és mi mindannyian éreztük nadrágunk szárának csapkodását, az elhaladó jármű okozta szelet. Ha fél perccel korábban fotózok, akkor ez az írás nem születik meg... (elfelejtettem ugyanis hátranézni, csak előre tekintettem, szemből vártam csak autót). Más tanulság is levonható: ha 25 m-t jelez a tábla, akkor kövessük a jelzett utat, de még jobb lenne, ha a huszonöt nulla lenne és az út azonnal keresztbe átvágná a forgalmas aszfaltot.
[6] 
[7] 
[8]
[9] 
[10] 
[11]
[12] 
[13] 
[14]
Beértünk Kőhányásra, hálálkodtunk a Szent Teréz kápolna előtt (bemenni nem lehetett, a kulcsra várni kellett volna, időnk viszont fogytán volt), majd pecsételtünk.
[15] 
[16]
Rövid emelkedő után szinten vezetett az út, nemsokára pedig lassan már ereszkedtünk is. Elhaladtunk a Csáki vár (más néven: Oroszlánkő vára) mellett, megtekinteni a romokat nem volt idő (ilyenkor kora tavasszal még rövidek a nappalok, éjszakázásra pedig nem készültünk). A vár a Csák nemzetség erődje volt fénykorában, de a központi hatalmat megerősíteni akaró Károly Róbert királyunk az oligarchák elleni küzdelme során az első győzelmét a Rozgonyi csatában éppen a Csák Máté ellen aratta, akinek a vereség folytán váráról is le kellett mondania. Az pedig átkerült a király birtokába, végül pedig elnéptelenedve rommá lett.
[17] 
[18]
Újabb 4 km-es szakasz után elértük Mindszentpusztát, ami pár erdei házból álló kis sziget a bükkös, gyertyános-tölgyes rengeteg közepén. Újabb bélyegző lenyomatok készültek majd éhségünk és szomjunk csillapítása. Az utolsó rövid kaptatót le is vágtuk, majd erősen ereszkedve értünk ki a Gánt község melletti nyilt és már vizszintes terepre, ahol villanypásztor mutatta az utat a falu közepéhez. A nap időjárási meglepetése is itt ért bennünket: hatalmas szél kerekedett velünk szemben, kavarta a homokat, szálltak a levelek,
húztuk össze a kabátokat, de a vihar nem tartott 10 percnél tovább.
[19] 
[20]
A faluban aztán volt kis időnk még, a turista háznál pecsételtünk, annak falán emléktáblát fotóztunk, majd jött busz is hamarosan, és Székesfehérváron történt átszállással a tíz fős csapatunk szerencsésen haza ért.
[21] 
[22]
Fotók: Vendl Szilvia – Honvári Terézia – Sándor Tibor
Lejegyezte: Sándor Tibor